A filmet a Loska KFT (www.loska.hu) készítette


A Hétmérföldes Tarisznya


Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tenger partján, az Üveghegy tövében, a meséken innen, de a valóságon túl, pont ott, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy öregapó és az unokája. Békésen éldegéltek erdőszéli házukban és sohasem unatkoztak, hiszen ott voltak körülöttük erdei barátaik, az állatok. Ott élt a szemtelen szarka, a füllentő fülemüle, a rikkancs rigó, a széles szárnyú gólya, és egy sereg seregély. Persze nem csak madarak éltek arrafelé, hiszen gyakran somfordált házuk körül a lompos róka, és amikor érett kertjükben a málna, az öregapó meghívta a mormogi medvét uzsonnára. A kisfiú ugyan nem járt óvodába, mégis sok kedves játszópajtása volt: a rókával fogócskázott, a medvével bújócskázott, csak a gólya nem tudta őt megtanítani sehogyan sem a repülés tudományára. Mire négy éves lett, a kisfiú barátaitól mind megtanulta a fák, bokrok, virágok nevét. Tudta melyik az ehető, melyik a bolondgomba, mikor érik a körte, az alma, és hogy milyen bogyókkal tömheti meg éhes pocakját. Mire aztán hat éves legénykévé cseperedett, arra is rájött, hogy olyan gazdag, olyan sokféle a világ, hogy mindennek és mindenkinek legalább két nevet kell adni, ha nem akarjuk összekeverni másokkal. Így lett aztán a házukból „Erdőszéli Házikó”, ősz hajú nagyapjából „Fehér Nagyapó”, a kertvégi pocsolyából pedig „Feneketlen tó”.
Szépen teltek a napok, rendben követték egymást a hetek, a hónapok, ment minden a maga útján az Erdőszéli Házikóban és környékén. Egy hűvös, borongós reggelen azonban a kisfiú különös, ritkán hallott zajokra ébredt. Zárak kattantak, reteszek csusszantak, kulcsok csördültek. Fázósan dugta ki orrát a folyosóra, éppen akkor, amikor Fehér Nagyapó ősz fejére tette szebbik kalapját és megigazította vállán tarisznyáját. A kalapról, meg abból, hogy milyen súlyosan lógott nagyapó oldalán a tarisznya, a kisfiú már tudta, hogy napokig nem találkoznak. Nem is kérdezett semmit, hiszen ismerte már a választ. Ilyenkor szokta mondani nagyapó:
- Most elindulok hétmérföldes utamra. Pakoltam magamnak egy hétre valót a tarisznyába, mától hét napig te vigyázol a házra!
Szerette a kisfiú ezeket a napokat, mert ilyenkor igazán nagylegénynek érezhette magát. Egyedül készítette el ebédjét, vacsoráját, maga húzott vizet a kútból, és szépen rendben tartotta szobáját. A hetedik nap délutánja azonban már a ház előtt találta.
„Szép volt, szép volt ez a néhány nap – gondolta – de most már igazán jöhetne nagyapó, hogy ne legyek ennyire egymagam a házban.”
És nini, alig hogy ezt kigondolta, már meg is jelent Fehér Nagyapó ismerős alakja vele szemben az úton. Fején a szebbik kalap, a tarisznya meg - egy kicsit lesoványodva ugyan - de ott himbálózott az oldalán.
„De nézzünk csak oda – lepődött meg a kisfiú – hiszen nem is egyedül érkezik!”
Valóban, ahogy közelebb értek, jól láthatóvá vált, hogy nagyapó mellett egy másik öreg bácsika is ballag feléje.
„Vajon ő ki lehet?” – tűnődött a kisfiú magában.

Öregember fázik, morog – csizmatalpán fagy csikorog, Kihasadt az ég dunyhája – fehér lett a ház kucsmája, Nyomában a jeges szél – melyik évszak ő? – (a tél).

Tél, tél, tél, jeges, havas tél – fehér, puha takaróval megjöttél!

Valóban, a Tél volt az, aki Fehér Nagyapóval érkezett. A kisfiú megörült mindkettőjüknek, mert nagyon szerette nagyapját és szerette a Telet is.
- Mit hoztál hétmérföldes utadról? – faggatta nagyapót, aki mosolyogva nyújtotta feléje markát.
- Ezüst diót, arany mogyorót – válaszolta. – Karácsonykor majd ezekkel díszítjük föl az udvaron álló fenyőfát.
- Mást nem hoztál? – túrt bele kíváncsian a kisfiú nagyapó tarisznyájába, de máris ijedten kapta ki a kezét belőle, mert hirtelen „ssssssss” óriási szél támadt a tarisznyából.
„Kár hogy a gólya még nem tanított meg repülni – gondolta a legényke – mert ha tudnék, akkor most csak kitárnám a két karomat, és a szél vinne, vinne… repülnék messzire!”

Szél szalad a havas réten – meg-megáll a fák tövében, Simogatja hegyek ormát – öleli a falu tornyát.
Bezörög az ablakunkon – dörömböl a kéménylukon, Azt kiáltja a világba – szerelmes az éjszakába!
Egész nap az éjjelt lesi – minden zugban őt keresi, Ha megleli, vele táncol – hómezőre fodrot ráncol.
Táncol, amíg szól az ének – amíg vége a zenének, Havat szór az éj hajába – öltözteti jégruhába.
Hajnalban az eget nézi – a napkelete megigézi, Piros arcát lesi, várja – rá se néz az éjszakára!

Amikor aztán szépen elcsendesedtek a dermesztő téli szelek, reggelente az ablakon belopódzó napsugár is mind korábban csiklandozta álmából az ébrenlétbe a kisfiút. Ő pedig egyre gyakrabban járt ki az erdőbe, szeretett volna végre találkozni rég nem látott barátaival. Hiányzott nagyon a mackó kedélyes brummogása, a vidám fogócska a ravasz rókával és a madarak hangját is milyen régen hallotta már!
Egyik délelőtt az olvadozó hóember előtt álldogálva éppen azon tanakodott, hogy vajon hová tűnik el az a rengeteg hó, amikor valahonnan a távolból, alig hallhatóan, ismerős hangok ütötték meg a fülét. Izgatottan kapta föl a fejét, mert úgy sejtette, hogy egy éve nem látott kedves, jó barátja járhat a közelben.

Vásott kölyök, ha nem látod – ellopja a nagykabátod. Megtépi a tél szakállát – elolvasztja palotáját. Kérdésem egy kicsit ravasz! – melyik évszak ez? – (a tavasz).

Vártunk már meleg napsugár – illatozó üde tavasz, vártunk már!

- Na, most végre eljött a mi időnk! – veregette vállon Tavasz barátját a kisfiú. – Tudod milyen sokára jöttél? Nagyon hosszúra nyúlt ez az idei tél! De nem baj ám, mert őt is szeretem. Gyönyörű, amikor mindent hó borít. Olyan, mintha az egész világ porcukorral meghintett sütemény volna. Igazán sajnálhatod, hogy te mindig csak elmenőben találkozol vele! Ilyenkor már vizes, sáros, latyakos…
Később, közös játékaik során a kisfiú még sokat mesélt barátjának a télről. Egyszer le is festette neki fekete papírra csupa fehérrel. Olyan jó barátok lettek a Tavasszal, hogy a kisfiú legféltettebb kincsét is megmutatta neki. Azt a kis furulyát, amit a feketerigótól akkor kapott, amikor a gólyától repülni tanult.
- Ne bánkódjál! – vigasztalta a rigó. – Lehet, hogy repülni sohasem fogsz, de ha ezt a furulyát megfújod, minden madár érteni fogja, amit muzsikálsz vele!
És a legényke már mutatta is, hogyan tud furulyázni a madarak hangján, Tavasz barátja pedig fütyült hozzá a szelek nyelvén.

Erdőn harkály csőre koppan – Kikeleti szélben fa dereka roppan, Lombsátorban szarka csörren – Feketerigónak felesel a csöndben.
Megtorpan a lompos róka – Mikor a nyomában kelepel a gólya Meglebbentve széles szárnyát – Kirepül a tóra, keresi a párját.
Barlang mélyén mackó éled – Galagonya ágon fülemüle ébred, Felhő-násznép kísérettel – Szitakötő háton érkezik a reggel.

A kisfiú és a Tavasz reggeltől estig vidáman szaladgáltak, bukfenceztek a mezőn, gondtalanul játszottak a réten, együtt örültek a jó időben előbújt állatoknak. Egy napon, a legnagyobb játék közepette, Fehér Nagyapó magához hívta őket és így szólt a tavaszhoz:
- Na te legény, emlékszel még arra, amikor se szó se beszéd elkergetted környékünkről az öreg Telet?
- Emlékszem – szeppent meg a Tavasz.
- Na nem kell azért megijedni, hiszen így van ez rendjén – nyugtatta meg nagyapó – csak azért szóltam hogy tudd, nemsokára neked is át kell adnod a helyedet valaki másnak!
- Tudom, tudom – bólogatott a Tavasz, majd így fordult barátjához:
- Búcsúznom kell tőled, nemsokára másvalaki jön ide helyettem, de ne felejtsd el, egy év múlva újra találkozunk!
- Dehogyis felejtem el! – válaszolta a kisfiú. – Csak azt áruld el, ki jön hozzánk helyetted?
- Azon nyomban megtudod, mihelyt megfejted a következő találós kérdést – szólt a Tavasz, és már kezdte is:

Nap szikrázik kék szemében – titkokat rejt kebelében, Tarka ingét kigombolja – melegét a földre szórja, A vízparton téged vár – ugye tudod, ő a – (nyár).

Nyár, nyár, nyár, végre itt a nyár – ezer apró örömével csak ránk vár!

Örült bizony, hogyne örült volna a kisfiú a Nyárnak, mert alighogy megjelent, máris fölidézte azokat a szép emlékeket, amik még az elmúlt nyarakról maradtak benne. Érezte az évszak illatát, és ha becsukta a szemét és erősen gondolt rá, szájában ott volt a dinnye, a cseresznye, és a meggy édes íze. Gyomrának hangos korgása térítette magához ábrándozásából.
„Megéheztem” állapította meg magában, és eszébe jutott a meggyfa az erdőben. Az a meggyfa, amit Fehér Nagyapó egy évvel korábban a következő szavakkal mutatott be neki:
- Látod, messze környéken ezen a fán érik először a korai meggy. Ha majd egyszer erre jársz és megéhezel, nyugodtan egyél belőle, de hagyjál ám másoknak is!
„Hát persze, hogyne hagynék!” eszmélt föl emlékeiből a kisfiú, és vidáman dalolva elindult az erdő felé.


Amikor süt a nap hétágra, Fölülök a kerek meggyfára, Sorba kóstolom ott a fényes Meggyszemeket. Rakd meg zsebedet, Kóstolj még egyet, Nincs is jobb az édes meggynél, Kapj be még egyet!
Amikor ülök a meggyfámon, Bárki is jön oda, nem bánom, Együtt esszük az édes, bordó Meggyszemeket.
Odafönn terített asztal vár, Csicseri seregély mellém száll, Sorra csipkedi mind a fényes Meggyszemeket. Rakd meg begyedet, Kóstolj még egyet, Nincs is jobb az édes meggynél, Kapj be még egyet!
Beborul, fekete fenn az ég, Csöpörög, pedig úgy ennék még! Orvul támad a langyos, nyári Záporeső!


Egy napon, amikor a kisfiú bőrig ázva hazaszaladt, vizes haját törölgetve kisebb-nagyobb változásokat vett észre a ház körül. Először is azt, hogy az eső csak esett, csak esett, és nem nagyon akart elállni. Azután meg, amikor végre kikandikált a nap a felhők mögül, hát valahogy sütött is, meg nem is.
„Egy biztos – gondolta magában – pár napja még jól átmelegített, amikor ugyanígy megáztam, most meg… - úgy látszik keresnem kell valami melegebb ruhát magamnak.”
- Jól tetted hogy így felöltöztél! – dicsérte meg nagyapó, amikor kilépett szobájából. Azután egy kosarat meg zsákokat nyomott a kezébe, és kettesben elindultak az erdőszéli gyümölcsös felé. Ahogy mentek, mendegéltek, egy különös alakot láttak bandukolni maguk előtt az úton. Furcsa volt, mert amerre csak elhaladt, valahogy minden megváltozott körülötte. A fák, a bokrok, a virágok…
- Nagyapó, mi ez? – kérdezte a kisfiú.
- Nem „mi ez”, hanem „ki ez” – javította ki Fehér Nagyapó.


Rőt hajában felhők ülnek – válla körül fecskék gyűlnek, Kamrába hord almát, körtét – átfesti az erdők zöldjét, Dologtalan lesz a csősz – mikor jön a deres – (ősz).

Ősz, ősz, ősz, újra itt az ősz – jó termést hozz minden évben gazdag ősz!


Mire a szüretről hazaértek, Fehér Nagyapó igencsak elfáradt a szőlővel, almával, körtével megrakott kosarak súlyától. Késő délután lett, mire mindent a kamrába hordtak. Szépen egyenként a polcokra tették a gyümölcsöket. Ahogy a kosarak, zsákok kiürültek, körben a kamra polcai mind megteltek.
- Na, ennyi biztosan elég lesz! – mondta elégedetten nagyapó, és elindult szobájába lepihenni.
A kisfiú is elfáradt a munkában, de neki valahogy nem akaródzott a pihenés. Járt-kelt föl-alá a szobában, aztán egyszer csak kint találta magát az udvaron, kezében Fehér Nagyapó kalapjával. Állt, csak állt a csöndes udvaron, és bámulta, hogyan gyülekeznek az ólmos, szürke felhők házuk fölött, miközben halkan kopogva eleredt az eső.


Esik eső, csepereg – mint a dobszó úgy pereg, Lepereg az ereszen – kalapomat felveszem, Felteszem a fejemre – hogy az eső ne verje.
Es’ az eső kalapomra – növök, mint a bolondgomba, Jó magasra megnövök – a holdnak ülve köszönök, Lenézek a szivárványra – ugyan bizony van-e lába?
Lába, mint az asztalnak – amit gyolccsal takarnak, Hová állítottak volna – dobverővel kiskoromba’: „Üsd a dobot, hadd szóljon – hogy a világ forogjon!”


Amikor a kisfiú úgy gondolta, hogy már eleget hallgatta a vízcseppek dobolását, és úgy érezte, hogy kellően nagyot nőtt az esőben, visszament a házba szólni Fehér Nagyapónak, hogy készülődjön, mert tavaly is ilyenkor, ősz vége felé indult el titokzatos, hétmérföldes útjára. De ahogy benyitott a szobába, látta, hogy nagyapó már elszenderedett tornyos ágyán. A kisfiú úgy döntött, hogy nem ébreszti föl. Szépen csendben összeszedte a ház körül kincseit, pakolt magának egy hétre való élelmet, összegyűjtötte a madarak hangját, nagyapó történeteit, és a furulyát. Csak megfelelő alkalmatosságot nem talált, amibe mindezeket belerakhatta volna. Amikor éppen a padláson keresgélt, kezébe akadt egy foltos vászondarab.
„Nini, hiszen ez nagyapó tarisznyája” – ismert rá, amikor széthajtogatta és leporolta. „Biztosan nem haragszik meg rám, ha kölcsönveszem! Csak addig, amíg ő kipiheni magát.”
Nyakába kanyarította a tarisznyát, és a hidegtől egy kicsit dideregve, de azért vidáman dudorászva elindult ugyanazon az úton, amelyen minden esztendőben Fehér Nagyapó szokott elindulni ősz vége felé.


Ez a Hétmérföldes Tarisznya – Ugye az sem baj, ha nem tiszta, Fönn a padlásunkon találtam – mikor kincsek után kutattam.
Kicsit rongyos, foltos, nem bánom – így is ő a legjobb barátom, Soha nem voltunk még haragba’ – mindig itt hordom a nyakamba’.
Ez egy egér-rágta tarisznya – ugye az sem baj, ha nem tiszta, Gyertek, bontsuk meg a zsák száját – együtt nyissuk ki a tarisznyát!
Igaz rongyos, foltos, meglátod – így is lesztek még ti barátok, Kicsit jobban meg kell ismerned – aztán könnyű lesz majd szeretned!
Hát szóljon róla ez a vidám nóta, A szél is fújja korán reggel óta!


Ment, mendegélt a legényke, nyakában a tarisznyával, az énekléstől kimelegedve, és egyszer csak valami különös, soha nem látott vidéken találta magát. Szemben vele egy hókunyhó állt, melynek jégvirágos ablakában az ismerős öreg bácsika, a Tél könyökölt. Messze tőle, a tűző nap alatt, a vízpartról a Nyár integetett feléje. Kettejük között kedves, csintalan barátja, a Tavasz, háta mögött pedig – tudta jól, hiszen onnan érkezett – az Ősz.
„Nahát, akkor most merre vegyem utamat?” – nézett körül a kisfiú. Bizony nehéz volt a döntés, mert akármerre fordult, mindenhonnan hívogató szelek indultak feléje.


Szél fúj, őszi szél, Párát lenget, közeleg a tél. Bokrok alján ködtakaró, Távoli völgyben didereg a tó.
Szél fúj, téli szél, Udvarunkat belepi a dér. Hó illatú csöndben a rét Várja a csengő tavaszi zenét.
Szél fúj, könnyű szél, Napot hirdet, meleget ígér. Rigófüttyre ébred a tölgy, Tarka ruhába öltözik a völgy.
Szél fúj, nyári szél, Sárgán izzik, szárad a levél. Fáradt úton lépdel a csősz, Érik a szőlő, közeleg az ősz.


Csak fújt, fújt a szél mindenfelől a legényke körül, aki egyszer csak gondolt egyet, szélesre nyitotta a tarisznya száját, és huss! – befogta mind a négy szelet. Befogta bizony, oda, nagyapó meséi, a madarak hangja, a furulya mellé, a többi kincs közé. Így lett aztán degeszre tömve az a tarisznya! És most értette meg igazán a kisfiú, hogy miért is húzta mindig olyan súlyosan nagyapó vállát a Hétmérföldes Tarisznya. Elégedetten igazított még egyet rajta, pont úgy, ahogy Fehér Nagyapótól látta, és mivel a távolból hívogató hangokat hallott, sietve elindult, hogy ezt a mesét minden kíváncsi gyereknek elvigye.



copyright © Kovács Gábor muzsikus