Kovács Gábor Muzsikus bemutatkozó honlapja - Felnőtt műsorok
Kovács Gábor Muzsikus bemutatkozó honlapja

Események

<< Július 2019 >>
H K Sz Cs P Szo V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31        

Az oldalon található:

Bejelentkezés

Felhasználónév

Jelszó



Elfelejtetted jelszavad?
Új jelszó kérése

Felnőtt műsorok



Egy szenvedély margójára - Pilinszky János költészete - műsortükör

Kard-dal - Balassi emlékkardos költőink

A Nemzet Dala - magyar költők énekelt versei - videók és dalszöveg

"Én is iszom veletek..." - Borénekek


(A kiválasztott műsor címére kattintva részletesebben tájékozódhat a választott összeállítás tartalmáról!)



A muzsikáról – magamról.



Egy képes folyóirat szerkesztője kért meg arra, hogy írjak néhány gondolatot magamról és arról, hogyan kerültem a zene bűvkörébe. Most itt ülök a számítógép előtt és azon elmélkedem, hogy mi is kerüljön a képernyőn megjelent üres lapra, a fenti cím alá. Csönd van. Csönd van? – Hallom a saját lélegzetem:
Be…. Ki…. Be…. Ki…. Már 43 éve szüntelenül. Hamarosan el kell indulnom itthonról. Mint mindig: sietve. Kettesével igyekszem majd a lépcsőn lefelé (erről már sohasem fogok leszokni):
2 – 4 – 6 – 8 – 10 – ….
Kattog a radiátor (most melegszik föl): Tak…… tak…… tak…… tak. Aztán egyre gyorsabban: Tak….tak..tak..tak.taktaktak…. Csönd van. Csönd van? Nem, egyáltalán nem, hiszen mindenütt körülöttem, bennem lüktet a világ: Be…. Ki…. 2 – 4 – 6 – tak.. tak.. tak.. csupa ritmus! Ritmusra él a világ: Felkel a nap, delelőn áll, lenyugszik. És újra, és újra. Ősz van. Aztán rendre jön a többi évszak, egymásba kapaszkodva. Most a katolikus templom harangjának érces zengése ér el hozzám:
Glinn – glann, gilinn – glann, gilinn – galann, gilinn – glann. Micsoda muzsika! Minden nap, minden napszakban itt szól mellettem. Vajon más is felfigyel rá? Mások is ilyen pompás zenének hallják?

Gyerekkorom piciny falujában vagyok. Játszom a többi fiúval. Noszogatnak:
- Na, mi lesz már?! Miért álltál meg? Gyerünk!!
Nem értem; ők nem hallják? – Glinn – glann, gilinn – glann….. – szól a templom harangja.
Figyelem, meredten állva:
- Tényleg, mindig ugyanaz, de sohasem egyformán!
Ebben biztos vagyok; soha kétszer nem húzták még ugyanúgy a harangot. Mindig egy kicsit másképpen muzsikál. Csak egy egészen kicsit másképp, de ez az izgalmas! Vajon rajtakapom-e a harangozót, vagy a vak véletlent, hogy ismétli önmagát?
S már futok is a fiúk után, nem szeretném, ha itt hagynának. Bizony, jártam már így. Addig játszottam otthon új „találmányommal”, a tojásszeletelővel, amíg megunták a várakozást és nélkülem mentek el legújabb felfedező útjukra. Akkor ezt nem bántam. Fantasztikus volt a tojásszeletelő tíz acélhúrjának a hangja! Életem első hangszere! Nem egészen úgy szólt, mint az Öreg hegedűje, amit a múltkor pengetett, de az enyém volt! Az enyém! Én akadtam rá, magam jöttem rá, segítség nélkül, hogy megszólal, csak óvatosan kell ujjaimmal tépkedni a „húrjait”. A nagy igyekezet közben, ott a konyhában egyszer csak meghallottam a harang kondulását:
- Glinn – glann. - Akkor ötlött eszembe először az azóta is oly sokszor fölvetődő kérdés:
„Vajon tudnám utánozni én is ezt a hangzást?” Keresgéltem a tojásszeletelő húrjai között:
„Nem, ez nem jó! Egészen másképp szól. A másik, az már hasonlít…” És így tovább. Ez már duett volt. Az ismerős harang és új szerzeményem között! Ezt az utóbbit pedig én irányítottam! Nagyszerűbb játékot el sem tudtam akkor képzelni!
Futok hát a fiúk után, mert ami ránk vár, arról tényleg nem szeretnék lemaradni: Azt hallottam tőlük, hogy valaki a nagyobbak közül délután megmutatja, hogyan lehet egyszerűen sípot faragni. Azt mondták, hogy most pont jó erre a fűzfa ága.
- Faágból megszólaló valamit csinálni? - Ez hihetetlenül izgalmasnak tetszett!
Este aztán odakerült a fűzfasíp másodiknak az épp hogy alakulóban levő „hangszergyűjteményembe”.

Majd’ három évtizeddel később ugyanez az izgalom fogott el a hangstúdióban, amikor egy dal témájához illő hangzást kerestem. Úgy vettem észre, hogy az újítani akarás láza megfertőzte a körülöttem levőket is. Abban egyetértettünk a kiváló jazz-dobossal, hogy ötlettelen lenne „csak úgy feldobolni” a nótát. Előkerült a mosdóból a folyékony szappan, meg a fertőtlenítő flakonja, valaki a büféből hozott üres palackokat. Az egyik tanítvány hazaszaladt néhány lábosért, fedőért, vágódeszkáért. Örömzene, és a lemez talán legsikeresebb dala kerekedett ki az aznapi munkából! Jó visszagondolni arra a hangulatra, felidézni a játék magával ragadó örömét. Az elismert dobos, és a többiek…. A gyerekek felfedező kíváncsiságával estünk neki mindennek, amiből csak hangot lehetett kicsalni. De nem ám akármilyen hangot! Nem szokványosat – egészen újat! Jópofát, humorosat, kacagtatót.
Egyénit – összetéveszthetetlent. Együtt kerestük és találtuk meg azt a hangzást, ami addig még nem volt.
Ez a felfedezési vágy támadhatott fel bennem akkortájt, amikor építkezésen segédkeztem, és ebédidőben (ebéd helyett) a téglákat kocogtattam, rakosgattam sorba – hangoltam. Általános volt a megrökönyödés:
- Te meg mit csinálsz?
Pedig a többség, ott, az építkezésen ugyancsak zenész volt!
Azóta gondosan kerülöm a hasonló helyzeteket. Ritkán feledkezem meg magamról. Társaságban, vagy étteremben úgyszólván már soha nem engedek a csábításnak, ha egy karcsú pohár kerül elém:
- Vajon el tudom rajta játszani a „Süss fel napot”? És ez a szívószál? Csak egy kicsit módosítok rajta, és már szól is az „Egy boszorka van”. Elfogyott a mosdóban a kéztörlő? Sebaj! Maradt utána a papírhenger – amibe csak megfelelően kell belefújni a levegőt, és máris gyönyörűen szól a „Kis kece lányom”!
Utoljára egy koncert után „tévelyedtem el”, amikor valaki a büfénél föltette az oly gyakran elhangzó kérdést:
- Ne haragudjon, láttam a színpadon; Ön hány hangszeren játszik?
Erre voltaképpen két válasz van a tarsolyomban. Két rossz válasz:
- Nem tudom, még sohasem számoltam össze.
Ez igaz, de nem kielégítő válasz.
- Klarinét, furulyák, hegedű, gitár, nagybőgő… - sorolja.
- Nem tudok én igazából egy hangszeren sem, csak egészen hihetően játszom el a színpadon, hogy mégis…
Ennek a válasznak is jelentős az igazságtartalma.
Viszont akkor, ott, a büfénél eszembe jutott valami:
- Tudja, az igazság az, hogy bármivel lehet muzsikálni – válaszoltam. – Bármivel, ami rugalmas anyagból van, vagy cső formájú, esetleg félig zárt üreget képez. Nekem pedig ez a kedvtelésem: Előcsalni a néma tárgyak hangját. Olyant hallani, amit addig talán senki sem.
Láttam őszinte meglepődését, érdeklődését. Ez, mint midig, ott, akkor is „szárnyakat adott”.
- Mindjárt be is bizonyítom – nyúltam a táskámba legújabb kísérletem tárgya, egy kerékpárpumpa után. Hirtelen jött ötlettől vezérelve, néhány pillanatnyi „hangolás” után már szólt is Beethoven Kilencedikjéből az Örömóda témája.
- Ha itt lenne a porszívócsövem, játszanék Dvorákot is szívesen – tettem hozzá.
Ez volt az utolsó eset, hogy étteremben, büfében vagy társaságban feledkeztem meg magamról. Azóta csak közönség előtt, színpadon mutatom be hangszergyűjteményemet. Valahogy ilyenkor nem érzem „produkciónak” a dolgot… A közönség felszabadít, a színpad elfogadhatóvá szelídíti a mégoly meghökkentő, nem hétköznapi dolgokat is.

Most, hogy újraolvastam a sebtében képernyőre vetett gondolataimat, azon töprengek, hogy vajon mindent leírtam-e ami fontos ebben a témában? Töprengek, és közben újra megszólal a harang, figyelmeztetve az idő múlására, arra, hogy most már valóban indulnom kell!
– Glinn – glann, gilinn – glann…. Mellettem a radiátor már átmelegedett, abbahagyta a kattogást. Most már tényleg indulok. A lépcsőkön kettesével szaladok majd lefelé, és tudom, az utcán is majd az jár a fejemben; vajon mit is írhatnék magamról - a muzsikáról?


2004. november 21.



copyright © Kovács Gábor muzsikus
Generálási idő: 0.00 másodperc
9,785,288 egyedi látogató