Események
H | K | Sz | Cs | P | Szo | V |
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 |
8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 |
15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 |
22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 |
Az oldalon található:










Bejelentkezés
Gyerekeknek: Állatmesék
Egyszer volt, régen volt, amit mondok – igaz volt. Bizony rég volt, még aprócska gyerek voltam. Alig-alig jártam még az anyaföldön, de már elszakadtam az égtől. Az égtől, ami az idő tájt nekem az óriás-felnőttek nyakában való lovaglás szédítő magasát jelentette. Nos akkoriban… akkoriban az egész életem egy nagy mese volt! A világ közepe: a meredek zöld dombok közt megbúvó picinyke falu, ahol születésemtől fogva éldegéltem. A legszebb muzsika pedig a fejkendős öregasszonyok különös éneke, meg a lágy harangszó – és ha mindehhez még a madarak is kedvet kaptak a daloláshoz…! Hát az maga volt a csoda! Egyébként akkoriban a Teremtő mért nekem csodából bőven. Csodálatos, mesebeli barátokkal voltam körülvéve: Király Pista, Herceg Anti, Erős János – na meg Harangozó Éva. Azt ugyan nem értettem, hogy lány létére hogyan lehet ő a harangozó, de mivel az egész falu így szólította, hát én is elfogadtam. Meg aztán az is furcsa volt, hogy Király Pista, nevével ellentétben, sohasem hordott koronát a fején, meg hogy éppen Erős János volt mindannyiunk közül a leggyengébb – na de a kisbíró… (akiről eddig még nem is szóltam), nos a kisbíró az tetőtől talpig igazi volt! Hatalmas - ahogy az öregasszonyok mondták „szép szál” - férfiember volt. Csodálkoztam is, hogy miért éppen őt hívják „kicsinek”, de csodálkozásom csak addig tartott, amíg azt a furcsa, kerek valamit az oldalán két pálcájával el nem kezdte ütögetni:
- Tararam tararam tara ram-tata ram-tata ram.
Mihelyt meghallottam, azonnal szerelmes lettem a dob hangjába. Jobban tetszett, mint Harangozó Éva két szőke copfja! Attól kezdve ha meghallottam „tararam tararam tara ram-tata ram-tata ram”, hanyatt-homlok rohantam a hang irányába. Az árkokban bujkálva követtem, mert csodáltam ugyan a kisbírót, de bevallom, féltem is egy kicsit tőle. Ijedten fogtam be a fülemet, amikor abbahagyta a dobolást és bivaly-nagy hangján belekezdett:
- Közhírré tétetik!
- Ő a falu hírmondója – közölte nagyapám, amikor elújságoltam, hogy a kisbíró csupa olyan dolgot kiabál, amiből én egy szót sem értek.
– Ez afféle mese felnőtteknek – folytatta hófehér fejét vakargatva a tanácstalanságtól, hogy hogyan is magyarázza el mindezt egy pöttöm gyereknek?
Egyszer aztán azon a bivaly hangján olyant kajabált a kisbíró, amit majdnem egészen megértettem:
- Közhírré tétetik! Vasárnap a faluban könyvvásár lesz. Mindenkit szeretettel várunk! A vásáron bemutatásra kerül a távolba látó készülék, a televízió!
A készülékről azt sem tudtam, mi fán terem, de a könyvvásár…! Az igen! Azt megértettem! A dob mellett ugyanis a könyv volt a másik nagy szerelmem. Miután ősz hajú nagyapó elmesélte, hogy mi is az a televízió, kijelentettem:
- Ezt nekem látnom kell, ott a helyem! Vasárnap megyek a vásárba!
Mit ne mondjak ezek után…! Másnapra megbetegedtem. Tudtam, hogy ezzel számomra a könyvvásárnak vége. A televíziót is sajnáltam, hiszen akkoriban a faluban tán még senki sem látott olyant – na de azok a jó illatú, színes mesekönyvek…! Majd a szívem szakadt meg értük!
- Nagyapó, Fehér Nagyapó! Egyet, csak egyetlen egyet hozzál nekem azokból a gyönyörű képeskönyvekből! Attól biztosan meggyógyulok!
- Hozok kis unokám! – tologatta kérges tenyerén a forintokat. – Hozok olyant, amilyenre futja.
- De állatok mindenképpen legyenek benne! – kérleltem.
- Miért pont állatok? – csodálkozott nagyapó. – Hiszen azokból van itt a ház körül meg a faluban elég!
Bizony, Fehér Nagyapónak akkor nem jutott eszébe az, amire magam is csak évek múlva világosodtam rá: hogy szépek ugyan a királylányos, gyémántpalotás mesék, mégis a szívemhez azok állnak igazán közel, melyekben hátsó udvarunk a királyi palota, piros kakasunk a griffmadár, én meg a legkisebb királyfi, aki elindult a szomszéd sáros utcába „világot próbálni”. Ezek a gyönyörű mesék pedig mind ott születtek a tornácon, amikor Fehér Nagyapó maga mellé ültetett, hunyorogva körbehordozta tekintetét a házon, az udvaron, majd rekedtes hangján lassan belekezdett: „Egyszer volt, hol nem volt”.
Vasárnap aztán…! Kimondhatatlan volt az örömöm, amikor délután megjelent Fehér Nagyapó betegágyamnál és miután kinyitotta Hétmérföldes Tarisznyáját, egy nagy, lapos táblát vett elő belőle.
- Na, tudod-e mi ez? – kérdezte.
- Mesekönyv – feleltem áhítattal, és tátott szájjal bámultam, ahogy ujjaival követve a szép egyenletes írást, lassan kibetűzte:
- Állatmesék.
- Állatmesék – ismételtem meg én is hangosan és kíváncsian vártam, vajon miféle történet kerekedik ki az első, fölöttébb mulatságos képből.
- Szép mese, tanulságos mese – mondtam nagyapónak – és azt is értem, hogy egyszerre ilyen sok állat elfért a szekéren: „…Lovak mellett kutya, macska, kisegér…”, de hogyan tűrték meg a lovak a kutyát? És hogy-hogy nem kergette meg a kutya a macskát? Na és a macska… nem bántotta az egeret?
- Nem bizony, mert akkoriban még ember, állat, mind jól tudta, ami azóta igencsak feledésbe merült – válaszolta nagyapó – mégpedig azt, hogy az erő, a nagyság még nem minden! Mert a bátorság, az ész, a furfang sokszor többet ér! És különben is – folytatta nagyapó – van egy régi mondás, amit még én is a nagyapámtól tanultam. Így szól: „Aki ma még apró, holnapután nagy lesz, esztendő végére óriás lesz”. Tanuld csak meg szépen te is nagyapádtól: Aki ma még apró, holnapután nagy lesz – esztendő végére óriás lesz!
- Rendben van – egyeztem bele – lehet, hogy aki ma még apró, az holnapután nagy lesz, és ki tudja…
az is lehet, hogy egyszer majd óriás lesz, de a kisegér soha nem nő meg akkorára, hogy ha a macska nagyon éhes, meg ne egye!
- Ne féltsd te csak az egeret, megvan annak a magához való esze! – legyintett nagyapó. – Mert ha nem lenne, már rég egy sem volna belőle a világon.
„Ez igaz” gondoltam, de nem hagytam ám annyiban!
- Hát akkor meg a macska marad éhen!
- Már hogy maradna? – mosolyodott el nagyapó. – Itt van a te cicád. Soha nem fogott egeret, mégse éhezik.
- Nem bizony, mert reggel, délben, este tejet adok neki – válaszoltam.
- Már amikor el nem felejted, vagy meg nem iszod előle! – ugratott nagyapó. – Tegnap délután is ott nyávogott az üres tányér előtt, nekem kellett őt megitatnom.
- Ugye nem fogyott még el a mese? – kérdeztem izgatottan nagyapót. Úgy véltem, hogy nagyon jól sikerült könyvet kaptam, hiszen eddig minden történet éppen a kedvemre való volt.
- Ha lenne benne kutyás mese, azt szeretném! – lapoztam volna tovább, de akkor nagyapó megfogta a kezemet.
- Aztán milyen kutyát szeretnél magadnak? – kérdezte, nem is tudom miért, hiszen minden nap elmondtam, hogy szürke, rövid szőrű, közepes termetű, nagy fülű, szelíd kutyát szeretnék. Csak hát a neve…! A nevével valahogy sehogyan sem jutottam dűlőre. Egészen addig, míg végül mégiscsak lapozva egyet a mesekönyvben, meg nem pillantottam álmaim négylábúját. Azám! Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. És abban a pillanatban a nevét is kitaláltam.
- Ez egy igazi, mindentudó mesekönyv! – nyugtáztam örömmel. – Pont ilyen kutyát szeretnék! A nevét is milyen jól kitaláltam: Hamu, mert szürke.
- Na és ha fekete volna, akkor milyen nevet adnál neki? – kérdezte nagyapó.
- Bogár! Akkor Bogárnak hívnám – feleltem némi töprengés után.
- És ha történetesen barna bundás kutyát kapnál, hogy neveznéd?
Ez már nehezebb kérdés volt, de kis idő múlva megszületett a válasz:
- Csokinak – mondtam elgondolkodva. Az járt a fejemben, hogy vajon nagyapó miért faggat ezekről?
- A fehér szőrűt hogy hívnád? – hangzott a következő kérdés. Ez már jobban elgondolkodtatott. Miről is nevezhetnék el egy fehér kutyát? Valamiről, ami illik is egy házőrzőhöz….
- Felhő – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel, de jobb nem jutott eszembe.
- Egy kutyának Felhő lenne a neve? – hitetlenkedett nagyapó.
- Igen, mert fehér, mint a felhő – bizonygattam.
- Na de a „Felhő” név más állatoknak van kitalálva – mondta nagyapó. – Soha nem hallottam még olyant hogy „kutyafelhő”, vagy „tehénfelhő”, netán „szamárfelhő”! Hanem milyen állathoz hasonlítjuk a felhőt?
- Bárányokhoz! – ámultam el a mesekönyv újabb képe láttán. – Tényleg, ezek a felhők egészen olyanok, mintha bárányok volnának… vagy a bárányok felhő formájúak? Egyszóval: nagyon hasonlítanak egymásra.
- Nagyapó, Fehér Nagyapó, ha felnövök, én bárányvigyázó leszek! – jutott eszembe a mese hallatán.
- Hogy mondod – mosolyodott el nagyapó – bárányvigyázó?
- Igen, lesz egy furulyám és azzal őrzöm őket. Mindig olyan szépeket muzsikálok, hogy egy sem szökik meg tőlem.
- Ha te bárányvigyázónak állsz, akkor juhász leszel – magyarázta Fehér Nagyapó.
- Úgy mint Juhász Ferkó? – kerekedett el a szemem a csodálkozástól.
- Nem egészen – okított nagyapó – neki talán valamelyik dédapja vagy ükapja lehetett juhász, és így örökölte a nevet. Különben Ferkó még olyan kicsi, hogy nem is tudná megszámolni a rábízott bárányokat. De úgy ám! Neked sem csak furulyáznod kell, ha juhász leszel. Meg kell tanulnod hibátlanul számolni!
- Számolni? – nem értettem, hogy ez mit jelent. – Nagyapó, mutasd meg nekem, hogyan kell számolni! – kérleltem.
- Nos, akkor most figyelj rám! – kezdte Fehér Nagyapó. – Mit látsz a képen?
- Bárányokat – feleltem – meg a napot.
- Úgy bizony, a napot – ismételte meg nagyapó. Látod, a napot azt nem kell megszámolni, mert látjuk, hogy csak egy van belőle.
- A bárányokból meg sok! – vágtam rá örömmel.
- Na látod! Amikor számolunk, mindig azt nézzük meg, hogy pontosan mennyi is az a „sok”. Mondd csak szépen utánam! – indult el nagyapó mutatóujja a képen bárányról bárányra. – Egy, kettő, három, négy.
- Egy, kettő, három, négy - követtem híven az utasítást. – Ez pont olyan, mint egy mondóka! Van még tovább is? – kérdeztem.
- Öt, hat, hét, nyolc – érkezett azonnal a válasz.
- Öt, hat, hét, nyolc – ismételtem meg készségesen. – Nagyapó, a számolásra nincs véletlenül valamilyen mese a könyvben?
- De bizony hogy van! – lapozott egyet Fehér Nagyapó, és már kezdte is:
- Éljen, éljen! – ugráltam örömömben ágyamon, és már egyáltalán nem éreztem magam betegnek.
- Éljen, tudok számolni!
- Igen, tudsz egy kicsit – helyeselt nagyapó – a többit pedig majd megtanulod az iskolában.
- És még miről fogok tanulni? – Kérdeztem. – Állatokról is?
- Bizony, állatokról is – bólogatott nagyapó.
- Az állatok pedig rólunk, emberekről tanulnak az iskolájukban – fordítottam egyet saját eszem szerint a dolgon.
- Valóban sok mindent meg kell tanulniuk az állatoknak életük során, de iskolájuk azért nincsen – igazított ki Fehér Nagyapó.
- Akkor az állatóvodát is csak úgy kitalálták? Nem is létezik?
- Az egészen fiatal állatokat együtt gondozzák az állatkertben, hogy könnyen megszokják egymást. Ezt hívják állatóvodának. Ha meggyógyultál, elmegyünk majd a városba és megnézzük azt is – mondta nagyapó. – Addig is nézd csak, van itt egy mese éppen az állatóvodáról.
- Itt a mese vége – csukta be a mesekönyvet nagyapó – és itt az ideje, hogy most már te is nyugovóra térjél! – mondta, miközben szépen visszatette a könyvet oda, ahonnan előkerült, a tarisznyába.
- Hová viszed, hát nem nekem hoztad? – kérdeztem csalódottan.
- Persze hogy neked hoztam – mosolyodott el Fehér Nagyapó – de te az ágyadban alszol, állataid pedig itt, a Hétmérföldes Tarisznyában. Ha fölébredtetek, újra találkozhattok.
Bizony így is volt! Másnap, és még utána is sok-sok évig hallgathattam Fehér Nagyapó történeteit állatokról, a falunkról és más csudákról. Közben a televízió, ami akkora újdonság volt akkoriban, lassan beköltözött majd’ minden házba a falunkban. Egy napon a nagyszobába lépve én is ott találtam egyet az ablakkal szemközti polcon. Attól kezdve a képernyő előtt üldögélve nap, mint nap elámultam azon, hogy mi minden történik a nagyvilágban, de ha megbetegedtem – ami bizony gyakran előfordult velem, még iskolás koromban is - könyvet kaptam vigasztalásul. Na meg tán azért, hogy olvasással, a képek nézegetésével könnyebben teljenek a gyógyulás napjai. Később már volt olyan is, hogy én meséltem könyveimből nagyapónak. Fehér Nagyapónak, aki bizony a televíziót nem sokra becsülte!
- Áá! Azt csak nézni lehet! – hallom még most is a hangját, ahogy a tornácon üldögélve hunyorogva körbehordozta tekintetét a házon, az udvaron, majd rekedtes hangján lassan belekezdett: „Egyszer volt, hol nem volt….”
copyright © Kovács Gábor muzsikus