ÁLLATMESÉK


Egyszer volt, régen volt, amit mondok – igaz volt. Bizony rég volt, még aprócska gyerek voltam. Alig-alig jártam még az anyaföldön, de már elszakadtam az égtől. Az égtől, ami az idő tájt nekem az óriás-felnőttek nyakában való lovaglás szédítő magasát jelentette. Nos akkoriban… akkoriban az egész életem egy nagy mese volt! A világ közepe: a meredek zöld dombok közt megbúvó picinyke falu, ahol születésemtől fogva éldegéltem. A legszebb muzsika pedig a fejkendős öregasszonyok különös éneke, meg a lágy harangszó – és ha mindehhez még a madarak is kedvet kaptak a daloláshoz…! Hát az maga volt a csoda! Egyébként akkoriban a Teremtő mért nekem csodából bőven. Csodálatos, mesebeli barátokkal voltam körülvéve: Király Pista, Herceg Anti, Erős János – na meg Harangozó Éva. Azt ugyan nem értettem, hogy lány létére hogyan lehet ő a harangozó, de mivel az egész falu így szólította, hát én is elfogadtam. Meg aztán az is furcsa volt, hogy Király Pista, nevével ellentétben, sohasem hordott koronát a fején, meg hogy éppen Erős János volt mindannyiunk közül a leggyengébb – na de a kisbíró… (akiről eddig még nem is szóltam), nos a kisbíró az tetőtől talpig igazi volt! Hatalmas - ahogy az öregasszonyok mondták „szép szál” - férfiember volt. Csodálkoztam is, hogy miért éppen őt hívják „kicsinek”, de csodálkozásom csak addig tartott, amíg azt a furcsa, kerek valamit az oldalán két pálcájával el nem kezdte ütögetni:
- Tararam tararam tara ram-tata ram-tata ram.
Mihelyt meghallottam, azonnal szerelmes lettem a dob hangjába. Jobban tetszett, mint Harangozó Éva két szőke copfja! Attól kezdve ha meghallottam „tararam tararam tara ram-tata ram-tata ram”, hanyatt-homlok rohantam a hang irányába. Az árkokban bujkálva követtem, mert csodáltam ugyan a kisbírót, de bevallom, féltem is egy kicsit tőle. Ijedten fogtam be a fülemet, amikor abbahagyta a dobolást és bivaly-nagy hangján belekezdett:
- Közhírré tétetik!
- Ő a falu hírmondója – közölte nagyapám, amikor elújságoltam, hogy a kisbíró csupa olyan dolgot kiabál, amiből én egy szót sem értek.
– Ez afféle mese felnőtteknek – folytatta hófehér fejét vakargatva a tanácstalanságtól, hogy hogyan is magyarázza el mindezt egy pöttöm gyereknek?
Egyszer aztán azon a bivaly hangján olyant kajabált a kisbíró, amit majdnem egészen megértettem:
- Közhírré tétetik! Vasárnap a faluban könyvvásár lesz. Mindenkit szeretettel várunk! A vásáron bemutatásra kerül a távolba látó készülék, a televízió!
A készülékről azt sem tudtam, mi fán terem, de a könyvvásár…! Az igen! Azt megértettem! A dob mellett ugyanis a könyv volt a másik nagy szerelmem. Miután ősz hajú nagyapó elmesélte, hogy mi is az a televízió, kijelentettem:
- Ezt nekem látnom kell, ott a helyem! Vasárnap megyek a vásárba!
Mit ne mondjak ezek után…! Másnapra megbetegedtem. Tudtam, hogy ezzel számomra a könyvvásárnak vége. A televíziót is sajnáltam, hiszen akkoriban a faluban tán még senki sem látott olyant – na de azok a jó illatú, színes mesekönyvek…! Majd a szívem szakadt meg értük!
- Nagyapó, Fehér Nagyapó! Egyet, csak egyetlen egyet hozzál nekem azokból a gyönyörű képeskönyvekből! Attól biztosan meggyógyulok!
- Hozok kis unokám! – tologatta kérges tenyerén a forintokat. – Hozok olyant, amilyenre futja.
- De állatok mindenképpen legyenek benne! – kérleltem.
- Miért pont állatok? – csodálkozott nagyapó. – Hiszen azokból van itt a ház körül meg a faluban elég!
Bizony, Fehér Nagyapónak akkor nem jutott eszébe az, amire magam is csak évek múlva világosodtam rá: hogy szépek ugyan a királylányos, gyémántpalotás mesék, mégis a szívemhez azok állnak igazán közel, melyekben hátsó udvarunk a királyi palota, piros kakasunk a griffmadár, én meg a legkisebb királyfi, aki elindult a szomszéd sáros utcába „világot próbálni”. Ezek a gyönyörű mesék pedig mind ott születtek a tornácon, amikor Fehér Nagyapó maga mellé ültetett, hunyorogva körbehordozta tekintetét a házon, az udvaron, majd rekedtes hangján lassan belekezdett: „Egyszer volt, hol nem volt”.
Vasárnap aztán…! Kimondhatatlan volt az örömöm, amikor délután megjelent Fehér Nagyapó betegágyamnál és miután kinyitotta Hétmérföldes Tarisznyáját, egy nagy, lapos táblát vett elő belőle.
- Na, tudod-e mi ez? – kérdezte.
- Mesekönyv – feleltem áhítattal, és tátott szájjal bámultam, ahogy ujjaival követve a szép egyenletes írást, lassan kibetűzte:
- Állatmesék.
- Állatmesék – ismételtem meg én is hangosan és kíváncsian vártam, vajon miféle történet kerekedik ki az első, fölöttébb mulatságos képből.


Ment a gazda Vásárhelyre szekérrel, Szekér elé befogott két kopott szőrű gebével.
Sovány két ló nem afféle paripa, Bakon ülő gazdájuk se mesebeli dalia.
Szegény lovak nem bírták a szekeret, Nem adott a gazda nekik szénát, zabot eleget.
Mit tehetett jámbor gazda egyebet, Megrakta a kopott szőrű lovakkal a szekeret.
Szekér elé maga állt be húzónak, Először még jómaga sem találta ezt túlzónak.
Így utaztak lóval rakott batárral, Batár elé bekötözött izzadó nagy szamárral.
Kétszer szamár az a gazda, meglehet, Aki nem ad lovainak enni, inni eleget.
Így történt a múlt héten, Ne higgyétek, hogy mesében Van csak ilyen galiba, Rúgja meg hát a liba! Ki nem hiszi, járjon maga utána!
Ahány állat, mind kiszaladt az útra: - Hogy viszi a ló a gazdát megitatni a kútra!
Míg a gazda szomját csillapította, Kötőfékét gondos lova jól megigazította.
Az állatok tátott szájjal bámultak, Míg a bámulásra végül egymás után ráuntak.
Felültek a gazda-húzta szekérre, A többit meg rábízták a bakon ülő gebékre.
Így érkeztek Vásárhelyre szekérrel, Szamár-húzta kocsin ülő kopott szőrű gebékkel.
Lovak mellett kutya, macska, kisegér Békességben a szekéren egytől-egyig mind megfér.
Így történt a múlt héten, Ne higgyétek, hogy mesében Van csak ilyen galiba, Rúgja meg hát a liba! Ki nem hiszi, járjon maga utána!


- Szép mese, tanulságos mese – mondtam nagyapónak – és azt is értem, hogy egyszerre ilyen sok állat elfért a szekéren: „…Lovak mellett kutya, macska, kisegér…”, de hogyan tűrték meg a lovak a kutyát? És hogy-hogy nem kergette meg a kutya a macskát? Na és a macska… nem bántotta az egeret?
- Nem bizony, mert akkoriban még ember, állat, mind jól tudta, ami azóta igencsak feledésbe merült – válaszolta nagyapó – mégpedig azt, hogy az erő, a nagyság még nem minden! Mert a bátorság, az ész, a furfang sokszor többet ér! És különben is – folytatta nagyapó – van egy régi mondás, amit még én is a nagyapámtól tanultam. Így szól: „Aki ma még apró, holnapután nagy lesz, esztendő végére óriás lesz”. Tanuld csak meg szépen te is nagyapádtól: Aki ma még apró, holnapután nagy lesz – esztendő végére óriás lesz!


Kisegér, kisegér, milyen odalentről a világ, a világ? Látod-e, hallod-e feléd lopakodni a cicát, a cicát?
Kismadár, kismadár, milyen odabentről kalitkád, kalitkád? Tudod-e, látod-e milyen tágas itt kinn a világ, a világ?
Őzike, őzike, lábad nyomán nyíló őszike, őszike Estélig, reggelig zúgó erdő titkát őrizze, őrizze!
Aki ma még apró, holnapután nagy lesz – esztendő végére óriás lesz!


- Rendben van – egyeztem bele – lehet, hogy aki ma még apró, az holnapután nagy lesz, és ki tudja…
az is lehet, hogy egyszer majd óriás lesz, de a kisegér soha nem nő meg akkorára, hogy ha a macska nagyon éhes, meg ne egye!
- Ne féltsd te csak az egeret, megvan annak a magához való esze! – legyintett nagyapó. – Mert ha nem lenne, már rég egy sem volna belőle a világon.
„Ez igaz” gondoltam, de nem hagytam ám annyiban!
- Hát akkor meg a macska marad éhen!
- Már hogy maradna? – mosolyodott el nagyapó. – Itt van a te cicád. Soha nem fogott egeret, mégse éhezik.
- Nem bizony, mert reggel, délben, este tejet adok neki – válaszoltam.
- Már amikor el nem felejted, vagy meg nem iszod előle! – ugratott nagyapó. – Tegnap délután is ott nyávogott az üres tányér előtt, nekem kellett őt megitatnom.


Itt a macska, ott a tál - ott a tál, ott a tál, Üres tálba kandikál - kandikál, kandikál, Meleg tejet inna már - inna már, inna már, De a gazda szundikál - szundikál, szundikál.
Ébredj gazda, tölts tejet a tányéromba, Ram-tam-tári ram-ta-rári-rom, Minden macska reggel, este tejet inna, Ram-tam-tári ram-ta-rári-rom!
Kinn a téren áll a bál - áll a bál, áll a bál, Öreg kandúr kornyikál - kornyikál, kornyikál, Szomjas a nép, tejre vár - tejre vár, tejre vár, De a csapos szundikál - szundikál, szundikál.
Ébredj gazda, tölts tejet a macskatálba, Ram-tam-tári ram-ta-rári-rom, Minden cirmos így mulat a macskabálba’ Ram-tam-tári ram-ta-rári-rom!


- Ugye nem fogyott még el a mese? – kérdeztem izgatottan nagyapót. Úgy véltem, hogy nagyon jól sikerült könyvet kaptam, hiszen eddig minden történet éppen a kedvemre való volt.
- Ha lenne benne kutyás mese, azt szeretném! – lapoztam volna tovább, de akkor nagyapó megfogta a kezemet.
- Aztán milyen kutyát szeretnél magadnak? – kérdezte, nem is tudom miért, hiszen minden nap elmondtam, hogy szürke, rövid szőrű, közepes termetű, nagy fülű, szelíd kutyát szeretnék. Csak hát a neve…! A nevével valahogy sehogyan sem jutottam dűlőre. Egészen addig, míg végül mégiscsak lapozva egyet a mesekönyvben, meg nem pillantottam álmaim négylábúját. Azám! Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. És abban a pillanatban a nevét is kitaláltam.


Kutyám, ha volna, nagy füle volna, azzal takarózna, Nem csípné bolha, szép tiszta volna, sosem vakarózna!
Kutyám, ha lenne, nem tekeregne, mindig velem lenne, Kezemből enne, jól nevelt lenne, sosem verekedne!
Kutyám, ha volna, drótszőrű volna, mindent megugatna, Így lennék én is, te is, meg ő is szörnyen ebugatta!
Simogatnám, úgy szeretném, hogyha kutyám lehetne, Szürke bundájáról Hamu lenne a neve!


- Ez egy igazi, mindentudó mesekönyv! – nyugtáztam örömmel. – Pont ilyen kutyát szeretnék! A nevét is milyen jól kitaláltam: Hamu, mert szürke.
- Na és ha fekete volna, akkor milyen nevet adnál neki? – kérdezte nagyapó.
- Bogár! Akkor Bogárnak hívnám – feleltem némi töprengés után.
- És ha történetesen barna bundás kutyát kapnál, hogy neveznéd?
Ez már nehezebb kérdés volt, de kis idő múlva megszületett a válasz:
- Csokinak – mondtam elgondolkodva. Az járt a fejemben, hogy vajon nagyapó miért faggat ezekről?
- A fehér szőrűt hogy hívnád? – hangzott a következő kérdés. Ez már jobban elgondolkodtatott. Miről is nevezhetnék el egy fehér kutyát? Valamiről, ami illik is egy házőrzőhöz….
- Felhő – válaszoltam nem túl nagy meggyőződéssel, de jobb nem jutott eszembe.
- Egy kutyának Felhő lenne a neve? – hitetlenkedett nagyapó.
- Igen, mert fehér, mint a felhő – bizonygattam.
- Na de a „Felhő” név más állatoknak van kitalálva – mondta nagyapó. – Soha nem hallottam még olyant hogy „kutyafelhő”, vagy „tehénfelhő”, netán „szamárfelhő”! Hanem milyen állathoz hasonlítjuk a felhőt?
- Bárányokhoz! – ámultam el a mesekönyv újabb képe láttán. – Tényleg, ezek a felhők egészen olyanok, mintha bárányok volnának… vagy a bárányok felhő formájúak? Egyszóval: nagyon hasonlítanak egymásra.


- Báránykák hol jártatok? – Kinn voltunk a réten. - Ugyan merre van a rét? – Fönn a kerek égen.
- Mit ettetek barikák odafönn az égen? - Aranyfű-napsugarat legeltünk a réten.
- Mit ittatok báránykák fönn az égi réten? - Gyémánt-csillag harmatot cseppenként az égen.
- Hogy kerültetek ide az égi mezőről? - Idehívtak szüleink arany legelőről.
- Hová mentek báránykák, miféle mezőre? - Oda, ahol zöld a fű, bársony legelőre.
- Visszakívánkoztok-e az égi mezőre? - Visszamegyünk, mikor hív a nyáj égi őre!


- Nagyapó, Fehér Nagyapó, ha felnövök, én bárányvigyázó leszek! – jutott eszembe a mese hallatán.
- Hogy mondod – mosolyodott el nagyapó – bárányvigyázó?
- Igen, lesz egy furulyám és azzal őrzöm őket. Mindig olyan szépeket muzsikálok, hogy egy sem szökik meg tőlem.
- Ha te bárányvigyázónak állsz, akkor juhász leszel – magyarázta Fehér Nagyapó.
- Úgy mint Juhász Ferkó? – kerekedett el a szemem a csodálkozástól.
- Nem egészen – okított nagyapó – neki talán valamelyik dédapja vagy ükapja lehetett juhász, és így örökölte a nevet. Különben Ferkó még olyan kicsi, hogy nem is tudná megszámolni a rábízott bárányokat. De úgy ám! Neked sem csak furulyáznod kell, ha juhász leszel. Meg kell tanulnod hibátlanul számolni!
- Számolni? – nem értettem, hogy ez mit jelent. – Nagyapó, mutasd meg nekem, hogyan kell számolni! – kérleltem.
- Nos, akkor most figyelj rám! – kezdte Fehér Nagyapó. – Mit látsz a képen?
- Bárányokat – feleltem – meg a napot.
- Úgy bizony, a napot – ismételte meg nagyapó. Látod, a napot azt nem kell megszámolni, mert látjuk, hogy csak egy van belőle.
- A bárányokból meg sok! – vágtam rá örömmel.
- Na látod! Amikor számolunk, mindig azt nézzük meg, hogy pontosan mennyi is az a „sok”. Mondd csak szépen utánam! – indult el nagyapó mutatóujja a képen bárányról bárányra. – Egy, kettő, három, négy.
- Egy, kettő, három, négy - követtem híven az utasítást. – Ez pont olyan, mint egy mondóka! Van még tovább is? – kérdeztem.
- Öt, hat, hét, nyolc – érkezett azonnal a válasz.
- Öt, hat, hét, nyolc – ismételtem meg készségesen. – Nagyapó, a számolásra nincs véletlenül valamilyen mese a könyvben?
- De bizony hogy van! – lapozott egyet Fehér Nagyapó, és már kezdte is:


Egy, kettő, három, négy – orrod hegyén ül egy légy. Öt, hat, hét, nyolc – tele van a kamrapolc. Ha megunod a rámolást, újra kezdjük a számolást: Egy, kettő, három, négy – ha kergetnek, fürge légy! Öt, hat, hét, nyolc – elszakadt a gatyakorc. Jön a szabó, majd megvarrja – nem varrja, ha nem akarja, Megkapja a fizetséget, gatya alá tizennégyet! - Tizennégy, tizennégy, szabólegény hová mégy? - Nagyváradra lóháton! Ha nem lovon – szamáron. Elviszem a fizetséget, veszek rajta feleséget Majd a piacon!

Egy, kettő, három, négy – elrepült a pimasz légy. Öt, hat, hét, nyolc – kiürült a kamrapolc. Tele lesz a jövő héten, számoljuk csak újra szépen! Egy, kettő, három, négy – ha nem alszol, ébren légy! Öt, hat, hét, nyolc – malac füle csupa porc. Meg is főzzük kocsonyának, eladjuk a királylánynak, Kapunk érte fizetséget, tüzes csókot, tizennégyet! - Tizennégy, tizennégy, te kis legény hová mégy? - Nagyváradra lóháton! Ha nem lovon – szamáron. Elviszem a fizetséget, veszek rajta feleséget Majd a piacon!


- Éljen, éljen! – ugráltam örömömben ágyamon, és már egyáltalán nem éreztem magam betegnek.
- Éljen, tudok számolni!
- Igen, tudsz egy kicsit – helyeselt nagyapó – a többit pedig majd megtanulod az iskolában.
- És még miről fogok tanulni? – Kérdeztem. – Állatokról is?
- Bizony, állatokról is – bólogatott nagyapó.
- Az állatok pedig rólunk, emberekről tanulnak az iskolájukban – fordítottam egyet saját eszem szerint a dolgon.
- Valóban sok mindent meg kell tanulniuk az állatoknak életük során, de iskolájuk azért nincsen – igazított ki Fehér Nagyapó.
- Akkor az állatóvodát is csak úgy kitalálták? Nem is létezik?
- Az egészen fiatal állatokat együtt gondozzák az állatkertben, hogy könnyen megszokják egymást. Ezt hívják állatóvodának. Ha meggyógyultál, elmegyünk majd a városba és megnézzük azt is – mondta nagyapó. – Addig is nézd csak, van itt egy mese éppen az állatóvodáról.


Az állatóvodában nagy a sürgés-forgás, Lagzi lesz az udvaron, sütik már a tortát.
Menyasszony a vízben lubickoló fóka, Vörös bundás vőlegény legyen a kis róka!
Szól a bagoly-násznagy: - Készen áll már minden, Csak a vőlegénynek híre-hamva sincsen!
Baktat az elefánt, ügetnek a zebrák, Szaladnak a kiscsikók, keresik a rókát.
Morog a kis róka: - Legyen ennek vége, Ilyen fura vízi szörnynek nem leszek a férje!
Hamar vége lett így a sokadalomnak, Állatóvodában a lakodalomnak.
Ott maradt a torta a homokozóban, Árván a menyasszony odalenn a tóban.
Baktat az elefánt, ügetnek a zebrák, Szaladnak a kiscsikók, nem lelik a rókát.


- Itt a mese vége – csukta be a mesekönyvet nagyapó – és itt az ideje, hogy most már te is nyugovóra térjél! – mondta, miközben szépen visszatette a könyvet oda, ahonnan előkerült, a tarisznyába.
- Hová viszed, hát nem nekem hoztad? – kérdeztem csalódottan.
- Persze hogy neked hoztam – mosolyodott el Fehér Nagyapó – de te az ágyadban alszol, állataid pedig itt, a Hétmérföldes Tarisznyában. Ha fölébredtetek, újra találkozhattok.

Bizony így is volt! Másnap, és még utána is sok-sok évig hallgathattam Fehér Nagyapó történeteit állatokról, a falunkról és más csudákról. Közben a televízió, ami akkora újdonság volt akkoriban, lassan beköltözött majd’ minden házba a falunkban. Egy napon a nagyszobába lépve én is ott találtam egyet az ablakkal szemközti polcon. Attól kezdve a képernyő előtt üldögélve nap, mint nap elámultam azon, hogy mi minden történik a nagyvilágban, de ha megbetegedtem – ami bizony gyakran előfordult velem, még iskolás koromban is - könyvet kaptam vigasztalásul. Na meg tán azért, hogy olvasással, a képek nézegetésével könnyebben teljenek a gyógyulás napjai. Később már volt olyan is, hogy én meséltem könyveimből nagyapónak. Fehér Nagyapónak, aki bizony a televíziót nem sokra becsülte!
- Áá! Azt csak nézni lehet! – hallom még most is a hangját, ahogy a tornácon üldögélve hunyorogva körbehordozta tekintetét a házon, az udvaron, majd rekedtes hangján lassan belekezdett: „Egyszer volt, hol nem volt….”


copyright © Kovács Gábor muzsikus